Off: Könyves körkérdés

Grenadine szegezte nekem a kérdést, hogy miket olvastam tavaly? Előrebocsájtom, hogy tavaly fele annyit sem olvastam, mint szoktam, legegyszerűbb talán csöpp fiamra fogni a dolgot. Leginkább magazinokat és khmmm szakácskönyveket, de azért volt szépirodalom is (ötnél azonban csak egy kicsit több...)

Az év Zadie Smith Autograph Man-jével indult, ha jól emlékszem. Tőle először az On Beauty-t (magyarul: A Szépségről) olvastam, amit bevallottan csak azért vettem meg annak idején, mert tetszett a borítója. Elolvastam, imádtam, rögtön beszereztem a White Teeth c. debutáló bestsellerét is (Fehér Fogak címmel jelent meg itthon). Utoljára maradt második könyve, ez. A három közül ez állt hozzám legkevésbé közel, de, mint a többi, ez is tele fantasztikusan életszerű párbeszédekkel, fura figurákkal, és az írónő zsenge korát meghazudtoló bölcsességgel (de nem bölcselgéssel).

Aztán jött a Loana királynő titokzatos tüze Umberto Eco-tól. Lehet Eco-t nem szeretni? Egyik kedvenc könyvem az ő Baudolinoja, benne a három királyok sztorival :) Ebben a mostaniban a képek (régi poszterek, reklámok, könyvborítók) szerves részét képezik a regénynek (Eco főállásban jelentéstan-professzor, szeret ilyesmikkel játszani). Tele személyes emlékekkel, megelevenedik a Mussolini-időszak alatt töltött gyerekkor. A végén igazi Eco-s csavar.

Olvastam még Sue Townsend-től (úgy is, mint a remek Adrian Mole-könyvek szerzője) a Ghost Children-t. Szomorú történet kiüresedett kapcsolatokról, sajnos nagyon is komoly és valós szociális problémákról happy end nélkül. Könnyed felüdülésre vágyóknak nem ajánlom, mindenesetre lebilincselő olvasmány.

Hogy a gasztro-téma is érintve legyen, következőnek Gordon Ramsay önéletrajzát említem meg (magyarul is megjelent, Nem piskóta címmel). Ramsay-fanoknak egyenesen kötelező, de még annak is érdekes lehet, aki életében nem hallott róla. Igazi Hamupipőke sztori, hogyan lett a halmozottan hátrányos helyzetű szőke angyalkából Ramsay, a konyha ördöge. Saját, keresetlen stílusában előadva. Mindennek hátterében a zord apafigura.

Ha tavaly kezdtem el, de még olvasom, az ér? Ugyanis éppen Ian McEwan Atonement-je (Vágy és vezeklés) hever az ágy mellett. A filmet nem láttam, a könyv stílusa Jane Austen-re de méginkább Henry James-re emlékeztet. Be kell hozzá lassulni, de nem mindig sikerül. Éppen ezért nem haladok vele valami gyorsan. Nem ragad annyira magával, hogy egy percre is elfelejtsem, én most egy könyvet olvasok. De azért tetszik, és végig szándékozom olvasni.

Utóbbi háromra egyébként Treehugger Dan boltjában tettem szert.

Továbbadom Eszternek és DP-nek, persze csak ha van kedvük...